Nadia Sukhakukova: Egy mariupoli lakos gondolatai

A városom eltűnt az megszállás alatt, de Mariupol népe él, és szinte mindannyian sebesültek vagyunk belül. Különböző történeteink vannak, és a legtöbbjük olyan horrortörténetekre hasonlít, amelyeket nem lehet elfelejteni és továbblépni. Én például még mindig számolom az élet lépéseit.

Gyerekként számoltam a lépéseket a házamtól az iskola küszöbéig. 119 volt belőlük - vagyis, ha sétálsz, és nem kanyarodsz be a szomszédos házak boltíveibe. A lépcsőfokok kicsik és kényelmesek voltak.

Az osztálytársaim ott laktak. Sokkal korábban is jöhettél volna, és nem veszítettél volna sok időt megbeszéléseken és beszélgetéseken. De látni akartam őket iskolába menet.

Néha egyedül sétáltam. Nem unatkoztam, mert számoltam a lépéseket.

Aztán felnőttem, és abbahagytam az ilyen ostobaságokat.

Amíg az oroszok el nem kezdték ölni a városomat.

Akkor újra elkezdtem számolni a lépéseket. Fontos volt tudnom, hogy a házamtól a következő kilencemeletes épületig valamivel több mint harminc van.

A kilencemeletes épülettől a kiégett autóig még tizenhárom van.

Az autótól az Oszipenko utca első házáig kevesebb, mint tíz van.

Ott elbújhatsz egy mélyedésben az udvar közelében, a garázs mellett. És egy ideig ne számolj. Csak lélegezz.

Ha tűz alá kerülsz, a fejedben lévő számláló automatikusan bekapcsol, mint egy örökmozgó.

"Egy, kettő, három, négy, öt, hat..." Az élet lépései.

Azt mondtam a barátomnak: "Van bennem egy metronóm. Egy pillanatra sem áll meg."

Felkeltem a bejárat sötétjében, és kitaláltam egy imát, hogy ne haljak meg.

A lépcsőfokon lévő szó után: "Én. Meghalok. Nem. Ma. Hadd. Ez. Történjen. Akkor. Hadd. Mind. Éljünk."

És így tovább az ötödik emeletre. És így minden nap.

Tudod, milyen ostobaságokat gondoltam akkor?

Micsoda ostobaság járt a fejemben, amikor egy orosz repülőgép másodszorra is berepült, vagy a falakat a tüzérségi tűz hullámai borították!

"És ma még csak meg sem mostam az arcomat."

"Koszos a fejem, és az ajkaim nincsenek kifestve. Félek, hogy meghalok. Először forró víz, aztán meghalhatok!"

Utálom a szóbeli számolást. Nem akarom hallgatni, ahogy a fejemben lévő metronóm veri a másodperceket.

Kölcsönös ellenszenv van bennünk. Hét éves koromban kezdődött. Zenét tanultam, a metronóm a zongorán állt, és megölte bennem a harmóniát és a tökéletességet.

Aztán a bombázás alatt megtelepedett a fejemben.

Amikor Natasa és Olena követni készültek az autót, egy reggelen, miután a várost haditengerészeti ágyúk bombázták, pontosan tudtam, hány lépést kell megtenniük. A garázs az iskola közelében volt.

Tudtam, hogy nem fogják elérni. Gyanúsan csendes volt. Csak a fejemben lévő metronómom számolt folyamatosan.

Aznap bombázták a színházat. Azon a napon elhagytuk a várost. Egyik halált a másikra cseréltük.

Természetesen túl akartuk élni, de ez gyakorlatilag lehetetlen volt. Ha százalékokra bontjuk az esélyeket, 95 az 5-höz.

Öt százalék esély volt a túlélésre. És ez az öt százalék egy nagyon eltúlzott szám.

Mariupolban voltak olyanok, akik megőrültek mindentől, ami történt. Voltak, akik kiugrottak az ablakon, vagy hurkot készítettek, és felakasztották magukat a saját lakásukban.

A szomszédom azt mondta róluk: "Bűn. Várnunk kellett volna egy kicsit, és minden magától történt volna."

Vitáztam vele. Azt mondta, hogy Mariupolban élni rosszabb, mint meghalni.

Miért várnánk egy gránátra vagy bombára? Mindent meg lehet csinálni magunknak.

A metronómom Mangus faluban leállt. A meglepetéstől eltört.

Mariupol hamuvá vált, és mindössze húsz kilométerre a végtelen rémálomtól az emberek tovább éltek a megszokott módon.

Ne sértegesd azokat, akik túlélték Mariupolt. Tényleg kijutottak a pokolból.

***

Egész Ukrajna most az élet lépéseit számolja. Ez az Orosz Föderáció miatt történik.

A képeken Mariupol látható 2022-ben. Oroszország tette ezt vele.

Oroszország továbbra is öli az ukránokat és rombolja az ukrán városokat.

Borítókép: illusztráció, AI

Forrás: Szabad Ukrajna Jótékonysági Alapítvány