„Még mindig hallom a hangját” - Ukrán anyák fájdalma
Minden reggel ugyanaz a csend fogad. Egy olyan csend, ami nem a béke hangja… hanem a hiányé.
Régen ebben a szobában nevetés volt. Gyermeknevetés. Az a fajta hang, amitől az ember szíve megtelik élettel, és elhiszi, hogy a világ mégiscsak lehet szép.
Most csak a por hullik le a polcról, amikor megérintem a játékait. A kisautó, amit a születésnapjára kapott. A kedvenc plüsse, amit mindig magával vitt, még álmában is szorította.
A keze melege még ott van bennem. A szeme ragyogása… mintha még mindig rám nézne.
Azt mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket.
De hogyan gyógyul meg az, aki elveszítette a saját világának közepét?
Hogyan lehet tovább lélegezni, amikor minden levegővétellel újra és újra érezni kell a fájdalmat?
Azt mondják, „erősnek kell lenni”.
De mi értelme az erőnek, ha már nincs, akiért erősnek lenni érdemes?
Nem volt hős. Csak egy kisgyerek volt, aki szerette a csokoládét, a hóesést és a meséket.
Nem értette, mi az a háború. Csak megijedt, amikor meghallotta a szirénákat.
Azt mondtam neki, hogy minden rendben lesz.
Hazudtam.
És most ez a hazugság égeti szét a lelkem minden nap.
Egy pillanat volt az egész. Egy villanás. Egy hang, amit nem lehet elfelejteni.
A föld megremegett, az ablakok kitörtek, és az én világom... megszűnt létezni.
Azóta minden nap ugyanaz: megpróbálok felébredni, de a napok csak egymásba omlanak, mint a romok, amik a házunkból maradtak.
Nem akarok gyűlölni.
De amikor látom a képeket, a híreket, a zászlókat, az embereket, akik magyarázatot keresnek…
én csak azt érzem: semmi sem adja vissza a fiamat. Semmi.
Nem lesz több születésnap, több rajz az asztalon, több mosoly, amit rám hagyott.
És mégis, minden este gyertyát gyújtok.
Nem azért, mert remélek. Hanem mert emlékezni akarok.
Hogy a neve ne tűnjön el a zajban, a számok között, amikre a világ csak legyint.
Ő nem egy „civil áldozat” volt. Ő a fiam volt.
Az én mindenem.
És amíg én élek, addig a hangja, a mosolya, a létezése nem tűnik el.
Mert egy anya szívében a halál sem tud elhallgattatni egy gyermeket.
Gesta-ajánló:
A Tate-fivérek ügye a miami bíróságon - megrázó vallomások
A dokumentumok egy érdekes részletre is fényt derítenek a Tate-fivérek védekezési taktikájából. Az amerikai igazságügy szerint a testvérek ismételten megpróbálták kideríteni a őket vádoló brit nők személyazonosságát; az ügyvédeik a bíróságon kérték az áldozatok nevének felfedését, a brit bírák azonban ezt elutasították, és fenntartották a védelmi intézkedéseket. Ez a mozzanat önmagában is sokatmondó: egy olyan ügyben, ahol a vád a nők megfélemlítése és kényszerítése, a védelem első dolga kideríteni, kik a vádlók. Nehéz nem meglátni ebben ugyanazt a mintát, amelyről a vallomások szólnak.
Repeta: ismét orosz drónt lőtt le a román légierő
Kevesebb mint huszonnégy órával az első után szombat reggel egy második drónt is lelőtt a román légierő – ugyanaz a pilóta, ugyanaz az F-16, ugyanaz a segédpilóta, mint pénteken. Az eszközt 8 óra 30 körül semmisítették meg a Duna-delta fölött, Sfântu Gheorghétől mintegy tíz kilométerre nyugatra, néhány perccel azután, hogy belépett a légtérbe. A tények mögött viszont most már a nagyobb kérdés…
Szele Tamás: A szibériai banán esete
Egyszóval: Oroszország nem változik, ha az életéről van szó, akkor sem. Hiába tudnak a veszélyről, míg nincs a nyakukon, nem érdekli őket, esetleg még várják is valami félreértés miatt – ha pedig megérkezik, ráfogják valaki idegenre vagy ellenségre. És végül úgyis ők halnak bele.
Kínai kémet fogtak a NATO-központban
Kémkedés gyanújával letartóztattak egy gyakornokot a NATO belga parancsnokságán. A belga szövetségi ügyészség szombati közlése szerint a kínai származású kanadai állampolgárságú nőt csütörtökön vették őrizetbe; azzal gyanúsítják, hogy egy „harmadik ország" javára kémkedett, és egy bűnszervezet tagja volt. A gyanúsított a mons-i SHAPE-en, a NATO legfőbb hadműveleti parancsnokságán dolgozott. Az…
SZELE TAMÁS: Orbán Viktor utolsó beszéde
Orbán Viktor tusványosi beszédét elmondta, és nem adott mást, csak mi lényege. A hallottak műfaját nehéz volna meghatározni, valami olyasmit prezentált nekünk, ami messze több a szürrealizmusnál vagy a mágikus realizmusnál, inkább tudósításnak tűnt abból a párhuzamos világból, ahol ő már elég hosszú ideje éldegél a mi költségünkön. Mindenesetre csak a kötőszavainak és névelőinek volt valamelyes…