A közöny a legveszélyesebb fegyver

Már a negyedik éve élem meg ezt a háborút. Néha magam sem tudom, hogyan lett mindez a mindennapjaink része. A háború már nem egy hír a televízióban – itt van körülöttünk, a levegőben, az utcáinkban, az emberek arcán. És mégis, mintha egyre kevesebben vennék észre.

A legnehezebb érzés, amit mostanában hordozok, nem a félelem, nem is a fájdalom. Hanem a közöny. Az, ahogy lassan megszoktuk a háborút. Ahogy a szirénák már nem riasztanak, csak bosszantanak. Ahogy a hírek már nem fájnak, csak zavaró zajok a háttérben.

Az első hónapokban mindenki mozdult. Az emberek főztek, gyűjtöttek, segítettek, támogatták egymást. A háború közepén is volt hitünk az összefogásban, az emberségben. Most viszont sokszor úgy érzem, hogy ez a láng kialudt. Az emberek belefáradtak, elfordulnak, és próbálnak úgy élni, mintha minden rendben lenne.

A környezetemben is ezt látom. Sokak számára a háború már csak egy fárasztó téma, amiről jobb nem beszélni. A közösségi oldalakon újra megjelentek a mosolygós képek, a nyaralások, a virágok, a „szép napom volt” bejegyzések. Nem ítélem el őket – értem, hogy az emberek kapaszkodnak a normalitásba, hogy élni akarnak. De közben nem tudok nem érezni egy mély csalódottságot.

Mert miközben valaki a kávéját fotózza, néhány kilométerrel arrébb valaki épp elveszíti az otthonát, a családját vagy az életét. Miközben mások új ruhát vásárolnak vagy utazást terveznek, itt emberek még mindig nélkülöznek – és sokszor egy kilogramm rizs, egy meleg takaró vagy egy jó szó is életmentő lenne.

A közöny a legveszélyesebb fegyver. Csendes, láthatatlan, de lassan mindenkit megérint. Mert amikor már nem érezzük mások fájdalmát, akkor valami elvész belőlünk – az emberségünk.

Én nem kérek senkitől csodát. Nem várom, hogy bárki megváltsa a világot. Csak azt, hogy néha megálljunk egy pillanatra. Hogy gondoljunk azokra, akik most is küzdenek, fázva, éhezve, félve, de még mindig remélve.

Hiszem, hogy még van jóság az emberekben. Minden kis cselekedet számít – egy üzenet, egy tál étel, egy mosoly, egy apró segítség. Mert a háború nemcsak fegyverekkel vívódik, hanem szívvel is.

Én itt élek, látom, érzem nap mint nap. És bármilyen nehéz is, még mindig hiszek abban, hogy az együttérzés képes megváltoztatni a világot. Csak nem szabad elfelejtenünk.

B.